Túlzás merészségnek nevezni azt, ahogy a Marvel mérnöki precizitással és dollármilliókkal egyengeti jól felhizlalt univerzumát. Új zsánereket és a kispadról elővakart karaktereket dolgoznak csak bele egy minden műfaji álca ellenére dramaturgiailag nagyon is homogén világba. 

A galaxis őrzői valóban unikálisnak hat, de szuperhősmítoszoktól elrugaszkodott mélyűri keringője ellenére le sem tagadhatná, hogy velük egy malomban őrölték. Bámulatos, ahogyan a Marvel univerzumépítő formulája a műfajiságot mint olyat kezeli. Gyakorlatilag élő példája a schatzi modell csődjének, hiszen a Bosszúállók pátoszt gúnnyal keverő önreflexivitása, a Thor-filmek fantasy miliője vagy az Amerikai Kapitány – A Tél Katonája kézikamerával beráncigált realizmusa egyidejűleg magába tömöríti a zsánerevolúció kísérleti, klasszikus és manierista korszakait. Ennek értelmében valójában a stúdió első fázisa volt a tapogatózás ideje (a Hihetetlen Hulk be is bukott), míg a Bosszúállók már egyszerre volt kiforrott csúcsteljesítmény és az önmaga által generált új hollywoodi status quo posztmodern fricskája. Tehát paradox módon a Marvel biztos kézzel kísérletezik, és így képes gyakorlatilag kockázatmentesen terjeszkedni, olyan műfajokat kebelezve be, mint a kémfilm, vagy jelen esetben az űropera. Bombabiztos módszer a schatzi modell szerinti harmadik fázis, a kifulladás kivédésére.

Az öt filmen keresztül felvezetett Bosszúállók fonákjaként James Gunn tökéletesen mellőzi az expozíciót. A nyitójelenet drámáját kelletlen köldökzsinórként hirtelen elvágja, hogy főhőse, Chris Pratt idegen bolygókon, illetve a paródia terepén lejtsen idióta táncot a nyolcvanas évek zenéire. A menőző tolvajból (Star-Lord), bérgyilkosnőből (Gamora), infantilis verőlegényből (Drax), sétáló fából (Groot) és Han Solo stílusjegyeivel meghintett mosómedvéből (Rocket) álló kompánia szintén minden megalapozó mélységet mellőzve kovácsolódik össze. Azt azonban nem is igényelné a film, mivelhogy éppen a klasszikus csapattá formálódásnak, valamint a szerepköröknek a frontális képen röhögésén van a hangsúly. Innen nézve az akciódramaturgia minden esetleges bájával együtt a figurák közti interakcióktól lélegzik a film – miként szereplői gond nélkül túlélik az űr vákuumát is, ahol a Galaxis útikalauz stopposoknak óta köztudott, hogy harminc másodpercig megfulladni sem lehet. Ugyanígy a film csupán látszólag lebeg egy a Marvel-alkotások számára műfajilag felderítetlen és veszélyes térben, hiszen szereplőihez hasonlóan nem képes meg (és ki)fulladni.

A szándékosan elnagyolt és tőmondatokban összefoglalható karakterekkel operáló forgatókönyv beéri mondvacsinált motivációkkal, épp ezért az akció szervezi a cselekményt, hőseink sodródnak A-ból B-be, miközben a humort sok esetben a figurák direkt lebutítása adja. Groot merő Chewbacca-karikatúrája ellenére gyakorlatilag egy pokémon érzelmi szintjén lavíroz (Vin Diesel vérprofi módjára hozza is a tőle maximálisan elvárhatót). Drax pedig immunis az iróniára, mint minden jól nevelt pszichotikus gyilkológép. Sokatmondó, hogy a csapat- és karakterfejlődés tekintetében egyaránt érvényes tételmondat Groot szájából hangzik el („We are Groot”). Sajnos a főgonosz, Ronin sleppjével együtt teljes mértékben nélkülözi a kidolgozott hátteret, ezáltal pedig a fenyegető feszültséget, világromboló erő ide vagy oda. Thanosról szintén bemondásra kéne elhinnünk végtelen hatalmát, amivel igyekszik majd aláásni a harmadik fázis világbékéjét.

A galaxis őrzői alapvetően az eredeti Star Wars-trilógia nyomdokain söpröget, és annak űrtolvajoktól, bolygópusztító erőktől hemzsegő, leharcolt látványvilágát húzza rá a szuperhéroszok színes-szagos díszletére. Gunn ezzel tisztában van, viszont filmje ennek dacára is a már unásig ismert klisékből építkezik. A galaxis őrzői tehát nem magát a sci-fit, illetve a fantasyelemekkel súlyosbított epikus űrkalandokat figurázza ki, hanem csupán a mainstream szuperhőstoposzokat, ezáltal pedig egyértelműen a Bosszúállók révén kitaposott önironikus ösvényre lép. A humora mégis némileg felemásra sikerül, hiszen egyrészt kényelmesen beleül a szokásos narratíva nyergébe (a szökési/világmegváltó terv kiötlése, a csapatkohéziót fűtő hegyi beszéd, önfeláldozás, a finálé heroikussága), másrészt pedig egy-egy parodisztikus geggel pusztán megjelöli saját építőköveit, mialatt bedob pár popkulturális utalást. Magyarán viccet is mond, meg nem is. Erre a laza hozzáállásra próbál rímelni a film záróakkordja is a legalitás, illegalitás kérdésének összeforrasztásával. Ez alapján tisztán kirajzolódik a mozi biztonságos vezérfonala, ami pont passzol a Marvel kockázatmentes vállalásaihoz.

A sok fanyalgás és helyenként erőltetett vagy modoros poénok ellenére A galaxis őrzői szórakoztató film, ami azonban csak a történet (mármint szó szerint) és műfaji külsőségek szintjén tágítja ki a Marvel-univerzumot, nem pedig stílus és hősábrázolás tekintetében. Egy kellemesen elhülyült mű, ami azonban a kilóra mért poénok ellenére sem képes Bosszúállók-léptékű hatást kelteni. Világa nem eléggé részletgazdag, ezért hiába a tengernyi szereplő, elsősorban a vígjátéki vénája domborodik ki az eposzi méretek helyett, amit persze fel is vállal. Mindemellett állati jól néz ki, és az elvetélt kísérletek (John Carter és igen, az Avatar) után mégiscsak a jelenlegi legkiválóbb űropera a műfaj szempontjából alulreprezentált hollywoodi fősodorban. Remélhetőleg csak addig, míg jövőre ismét be nem gördül a vásznakra a Star Wars sárga nyitófelirata.