A cigányokat a romantika kora emelte be az irodalomba, s tette a korlátokat nem ismerő szabadság jelképévé. A konvenció tovább élt más művészeti ágban is, csak éppen Európa legnagyobb lélekszámú etnikai kisebbsége nem tudott erről, vagy ha igen, mára biztosan elfeledkezett róla. Pejó Róbert jó időben fordult a romák problémájához, hiszen a kontinens legfőbb törvény- és döntéshozó testületei is kénytelenek foglalkozni a kérdéssel; növelte a film iránti érdeklődést a forgatás körüli, politikai szintre emelt bonyodalom: a román hatóságok kiutasították a stábot környezetszennyezés, valójában a nemzeti méltóság megsértése miatt. A Dallas Pashamende az idei filmszemlén - felejthető mezőnyben - megkapta a talán legfontosabbnak számító elismerést, a külföldi kritikusok díját. A berlini siker pedig előrevetíti azt, hogy Pejó munkája lesz ebben az esztendőben a külföldi vizeken a magyar film zászlóshajója.
Rendkívül sokféle, egymást hol erősítő, hol kioltó rétegből építkezik a Csemer Géza és a rendező által jegyzett forgatókönyv. A történet egyszerre szociográfiai látlelet a fogyasztói társadalom végpontján elhelyezkedő, vegetáló embercsoportról, gengsztersztori, az önazonosság keresésének és az értelmiség felelősségének társadalmi drámája, és nem utolsósorban egy fájdalmasan szép szerelmi kapcsolat ábrázolása.
Valahol Romániában, az isten háta mögött, egy szemétlerakó közvetlen közelében, vagy inkább rajta, különböző etnikumú és nyelvet beszélő, többségében azonban cigány ember tengeti életét. Hulladékból épített kalyibákban laknak, mindenki a másik szeme előtt. A telep központja egy kiszuperált lakókocsi, mely Dallas néven kocsma, bolt és kultúrház, ahol munka után a címadó amerikai tévésorozat kazettáit vetíti a tulaj. A helyszín egyszerre naturalisztikusan valós és jelképes: a szereplők szemétben kutakodnak, és azon bukdácsolnak, a műanyagflakon-hegyek alatt azonban veszélyes, robbanással fenyegető gyúlékony anyag rejtőzik. És ahogy a falon függő puska elsül a polgári drámákban, úgy robban fel a szemét Pejó filmjében, egy kisfiú halálát okozva. Hamar megértjük az üzenetet, ám jobban szerettük volna, ha Vivi Dragan Vasile kamerája kevésbé artisztikusan fényképezi az infernót, az önmagán túlmutató szociális válsághelyzetet.
A film leggyengébb része a gengsztersztori. Tudjuk, hogy nincs az a nyomor, amin mások meg ne gazdagodnának. A telepen összegyűjtött és szétválogatott hulladékot egy vállalkozó és bandája szállítja el, a pénzt nem vagy csak töredékében fizetik vissza a szerencsétlen guberálóknak, akik fellázadnak, és kezükbe veszik sorsuk, illetve a szemét irányítását. Elképzelhető, hogy ez a történet leginkább valószerű vonulata, ám a filmben a - Budapest utcáin is azonosítható - maffiózó figurák önmaguk paródiájának hatnak.
Radu Dima fiatal tanár, aki sok-sok év után tér vissza a telepre, hogy részt vegyen apja temetésén. A forgatókönyv szándéka szerint ő a katalizátor, az ő szemével látjuk az eseményeket. Nincs információnk arra vonatkozóan, miként sikerült kiemelkednie, de részesévé vált a fogyasztói társadalomnak; ez utóbbit a tulajdonában lévő személygépkocsi jelképezi. A rövidre tervezett látogatás a dramaturgiai önkény folytán egyre hosszabbá válik, s a fiatalembernek szembe kell néznie saját identitásával, a közösséggel való azonosulás és az abból való kiválás szükségszerű konfliktusával. Míg ezt végiggondolja, a nézővel együtt nehéz pillanatokat él át.
A Dallas Pashamende heterogén, dilettantizmustól sem mentes, ám mindvégig őszinte, jó szándéktól vezérelt alkotás, melyet - Székely B. Miklós és Hollai Kálmán mellett - egyetlen alakítás tart össze: Gryllus Dorkáé. A véletlenszerűen megkapott szerep joggal emelheti a színésznőt a nemzetközi sztárok közé. A filmet pedig kísérje jó szerencse a külföldi fesztiválokon.
