Már csak a kulisszák mögül szivárog ki hozzánk Alain Resnais hangja, elő már nem lép, mögéjük nem vezet, nyugodjék békében. Hasonlóan egyik szereplőjéhez, aki a történet folyamán végig hírt ad magáról, sőt, mozgatja az eseményeket, de már a film elején tudjuk, hogy rákja van. Resnais utolsó filmje, a Szeretni, inni és énekelni – mely a 2014-es Berlinalén megkapta a kritikusok díját (FIPRESCI) – tragikomikus film, színházi közegben, díszletek között játszódó adaptáció.
Két házaspár amatőr színész tagjai dolgoznak egy előadáson, de még hiányzik egy szereplő a darabból, amikor kiderül, hogy egyik régi barátjuk, George, halálos beteg. Úgy gondolják, őt vonják be, hogy a közös munka megszépítse az utolsó hónapjait. A haldokló férfi viszont összeugrasztja a darabban játszó nőket: első szerelmét és legjobb barátjának feleségét, valamint az ő volt feleségét, aki már mással él.
A helyzet, hogy egy láthatatlan szereplő szól bele családok életébe, nagyban hasonlít a Levél három asszonynak című filmhez (Joseph L. Mankiewicz, 1949), melyben egy nő ír három volt szerelme feleségének, hogy az egyik férfival megszökik, és a kérdés minden férfit és nőt foglalkoztatni kezd. Alapvető hasonlóság, hogy sem a levélíró nő, sem a mindig emlegetett George nem kerül a vászonra, noha mindenki úgy táncol, ahogy ők fütyülnek. Resnais-nél ugyanúgy a jelen nem lévő szereplő egykori (vagy lehetséges) kapcsolatai élednének fel, de a történet még ennél is bonyolultabb, ráadásul egy gegnek is beillő csavart tartogat a végkifejletben.
Egy mindig emlegetett, de soha meg nem jelenő szereplőről hogy ne jutna eszünkbe Samuel Beckett Godot-t várva című darabja? Godot mindig üzeni, hogy másnap megy, de, talán nem árulok el nagy titkot, a második felvonásra sem érkezik meg. Resnais-nél talán önironikus visszhangként is értelmezhető a láthatatlan szereplő, utalva a rendező örökös jelenlétére és hiányára filmjeiben. Mert ő csak kedves színészeit instruálja – többek között a nagy sikerű Hyppolite Girardot-t (Colin) vagy a rendező múzsáját, Sabine Azémát (Kathryn) – viszont magát sosem mutatja. Akárhogy is, az abszurd dráma közelében járunk.
Ezért nem lehet felesleges adalék, hogy Resnais egy kortárs brit drámaíró, Akan Ayckbourn darabját adaptálja, akitől az Intimate exchanges-t (Privát cserék) korábbi filmjéhez, a Smoking/No Smoking-hoz (1993) felhasználta. A Szeretni, inni, énekelni alapjául szolgáló Life of Riley (Riley élete) nagyon friss, 2010-es darab, melyre erős hatással volt az abszurd dráma, legalábbis abban a változatban, melyet Resnais tár elénk. A másik abszurdon belüli utalássor pedig az egyik család számtalan faliórájával Ionesco Kopasz énekesnőjét célozza.
Az adaptáció nagyon kiemeli a „mű a műben” szerkesztést: bár hőseinket egyszer sem látjuk a színpadon, mindig színházi díszletben vannak, sőt a jeleneteket mindig rövid, rajzolt animáció választja el. Az egytől egyig elnagyolt szereplők a hétköznapokban egyrészt azért játszanak, mert otthon is próbálnak az előadásukra, másrészt azért, hogy leplezzék kis titkaikat – mert mindegyiküknek van. A kulisszák között Resnais arra céloz, hogy semmi sem valódi. A szereplők nem őszinték, nem rendelkeznek pontos információval egymás múltjáról, még ha húsz-huszonöt éve házasok is. Az absztrakt összhatáshoz nagyban hozzájárul a már sokszor emlegetett hiány: George nem jelenik meg egyszer sem – mint a színen kívül gyilkosság –, mégis ő a mozgatórugó.
A túljátszott karakterek miatt bizonyos jelenetek kifejezetten idegesítőek lennének, ha nem éreznénk mögöttük ott a fájdalmat. Ezek az emberek eltávolodtak egymástól, nem boldogok, azért szúrkálódnak, vetélkednek mindig, ám nyíltan nem merik kimondani, sőt még maguknak sem vallják be. Ironikusan kapcsolódik ide a címet adó Szeretni, inni és énekelni, a Kék Dunáért felelős, ifjabb Johann Strauss egyik keringője. A film nem az önfeledt boldogságról szól, még ha vicces is, még ha meg is enyhülnek a feszültségek – mert az inkább a mindig emlegett George-hoz kapcsolható, de kizárólag a múltra vonatkozik. Resnais szerint nincs vidámság, de megbékélés még lehet.
