Egyedül arra jó a Poltergeist idei feldolgozása, hogy teljes erőből rávilágítson a hollywoodi horrorok ötlettelenségére.
A Bowen-család új házba költözik, mert az apa (Sam Rockwell) elveszítette a munkáját. Csakhogy a jó vételáron megszerzett épületben furcsa dolgok történnek, amelyeket a két kisebb gyermek, Griffin (Kyle Catlett) és Madison (Kennedi Clements) érzékel a leginkább.
A kopogószellem tehát visszatért, a Steven Spielberg ötletéből megvalósult 1982-es alkotást szinte azonos történettel láthatjuk újra. A változtatásokat kisebb részben a megváltozott gazdasági körülmények alakították – gondolok itt elsősorban a munkanélküliségre –, a nézők számára fontosabb újdonságokat azonban inkább a filmtechnológiai fejlődés indukálta. Az új verzióban sokkal több a vizuális effekt, a hangsúlyt is elsősorban erre helyezték alkotók.
Persze mindez semmit sem ér, hiszen bármennyire is próbálkoznak az Álomgyárban, egy kísértetes horror még mindig nem attól ijesztő, hogy látványos, hanem a feszültségadagolástól, illetve attól, hogy a középpontba helyezett félelem mennyire emberi, mennyiben alkalmas az azonosulásra. Egyik sem működik itt, a nagyobb probléma pedig egyértelműen a feszültséggel van. Az új Poltergeist mérhetetlenül unalmas, és leginkább azért, mert a benne látottakat ezerszer láthattuk már. És ez (sajnos) nem azért van, mert a film egy feldolgozás. A téma teljesen lerágott csonttá vált, és erre tökéletesen rávilágít az aktuális horror, hiszen a története nagy vonalakban teljesen megegyezik a Démonok közöttel (vagy a Sinisterrel vagy az Insidioussal vagy Az elnémultakkal vagy a…).
Ha csak ez lenne a gond, még lehetne egy közepes horror a Poltergeist, de még azt a szintet sem üti meg. Egyszerűen nincs miért izgulni benne, hiszen tudjuk, hogy megmenekül mindenki. Az a pár ijedtség, ami megmenti ilyenkor a filmeket, az is elmarad, helyette viszont olyan ostoba történetvezetést láthatunk, mint például amikor a 6-8 éves Griffin azt mondja, hogy ő megmenti a húgát, mire az idős kutató azt válaszolja, hogy ez jó ötlet. A kidolgozatlan karakterektől láthatóan szenvednek a színészek, különösen a jobb sorsra érdemes Sam Rockwell, aki igyekszik vinni valamit saját tehetségből a figurájába, de mozgástere annyira szűk, hogy próbálkozása elvérzik a gyenge forgatókönyvön.
Hiába hinnénk azt, hogy ezzel Hollywood elkészítette az utolsó családot megtámadó kísértetes zsánert, nem így lesz: a Poltergeist ugyanis viszonylag sikeresen nyitott a jegypénztáraknál múlt héten a tengerentúlon. A reményt sokkal inkább az olyan független alkotások jelentik, mint a tavalyi év egyik legjobb horrorja, a The Babadook. Abból kéne tanulniuk a producereknek, és én is azt a filmet ajánlom e helyett minden horrorrajongónak.
