A Corvin-téri harcossá vált (persze véletlenül lett, hogy is lehetett volna másképp) nagydumás jassz, a Pesti Srác Vágvölgyi-féle filmbeli története sikeresen ötvözi több műfaj erényeit, csak a címe melléfogás. 56-os film, tehát a Kádár-korról meg magunkról tudunk meg sokat és lényegeset belőle.

Vágvölgyi B. András elsőfilmes rendező, közismert nevén csak "Vagesz", olyannyira jelen van az utóbbi évtizedek szellemi életében, filmjében és médiájában, hogy alig hihető, ez az első nagyjátékfilmje (dokumentumfilmeket készített korábban). Ha megpróbálunk csak az alkotásra fokuszálni, akkor is előtolakszik, hogy Vágvölgyinek két korábbi hőse is jelen van ebben a munkájában, mind a kettőről könyvet írt. Tarantino csak a műfaji felfogásban és egy jelenetben, a bírósági tárgyalásban idézhető meg, mint példakép. Ez a jelenet végül csak a főhős rémálmaként került be az elkészült alkotásba, holott a könyvben még teljesen kidolgozottan szerepelt (ezért Kulka János csak hangban alakítja a hírhedt vérbírót, Tucseket, de így is pompás deklamációval). A másik példakép, aki gyászkeretben szerepel a végefőcímben mint a film dramaturgja, és mint akinek az egész filmet dedikálta a rendező, Eörsi István. Az ő memoárja a Vágvölgyi könyvének egyik kiindulópontja, hiszen a film kezdeti szakaszában még részt vett. A másik fontos forrása a könyvnek Eörsi fia, az '56-os fegyveres harcok és a megtorlás avatott történésze, Eörsi László, az alapötlet gazdája.

A főcím lenyűgözően indul, nagy várakozásokat kelt a nézőben. Ötvenes évek végi szénhordás egy régi pesti bérházba - ehhez szól a korabeli sláger Coloradóról (ejtsd: kollorrádó) a "vad messzi tájról", a grankánnyonról, ahol könnyen forr a vér, és ahol villan a colt (akkor már én ezt emeltem volna ki a címben). A szénhordást felügyelő házmestert nemsokára kikérdezi egy nyomozó a főhősről, de már közben is elvittek valakit a rendőrök a Warsawájukkal - helyben vagyunk, egyszerre több helyen is.

A film expozíciója nemsokára négy különböző idősíkot is beindít egyszerre, de azután a Nagy Zsolt által mesterien alakított főhős, Kreuzer Béla és zárkatársa párbeszédei zökkentenek vissza a filmidő jelenébe. Megtudjuk, hogy a nagydumás jampi végül mégis kibontakozott a két hete (a Rajk-temetés óta - telitalálat) egyfolytában tartó szerelmes ölelésből: igaz, egy gránát kellett a hálóban landoljon, hogy végül csatlakozzon a Corvin közi csapathoz. Pont ő kerül kapcsolatba a kevés nyugati tudósító egyikével, akinek később barátnője menti meg az életét. Bár az egész baráti társaság disszidál, egy kivétellel mind hazatérnek.

Ebből a szituációból a látványos és ironikus eszközökkel is élő film építi fel gondosan a terror hatására megtörő és árulóvá váló emberek sorsát, a Kádár-rendszer alapvető működését, amelynek erkölcsi terhétől (alapos tisztázás híján) mind a mai napig nem tudott megszabadulni a magyar társadalom. Kreuzerre mindenki jó okkal tesz terhelő vallomást. A barátnője intézeti lány, akit könnyen sarokba szorít már egy ávós is, a bosszúszomjas ügyésznőről nem is beszélve. A barátja, volt harcostársa a forradalomban a saját irháját menti. Az egyik zárkatárs félig orosz, ezért tolmácsolt a szovjet parancsnokoknak, a másik zárkatársat (Gáspár Tibor) súlyos beteg gyereke és aggódó felesége várja haza. Az árulás természete, sorsunkba és bőrünkbe ivódott bűze izgatta a rendezőt. Hogy hogyan süllyedtek le erkölcsileg a megtorlás, a Kádár-rendszer bosszúálló terrorja nyomására a hétköznapi emberek. A főhős a vallató főhadnagynak odavet egy amolyan betyáros mondást, miszerint "a zsiványok nem bosszúállók". A filmben ez plusz szálat indít el, bár a rá valló, szembesítésen is őt vádló barátja ellen Kreuzer már korábban is bosszút esküdött.

A történelmi hitelességet rengeteg apró momentum erősíti, és pontosan ábrázolja az amerikaiak és szövetségeseik árulását is - a nyugati titkosszolgálatoktól hazatérő forradalmárok például rádióadót kaptak, hogy a szovjet csapatmozgásokról tájékoztatást adjanak. Ezzel leginkább életveszélybe sodorták őket, tetézve az össznépileg várt, de elmaradt segítségnyújtás vétkét, katonai hasznuk nem sok lehetett.

Vágvölgyi mégsem ezeknek az erényeknek köszönhetően csinálta meg a forradalom ötvenéves évfordulójának (bár alaposan lekéste magát az alkalmat) egyik legjobb filmjét, olyan találó jelenetekkel, mint az 1956-os évszám betűtésztából kirakása a csajka szélén, amit tomboló megtorlás követ. A biztos, helyenként fölényes tálalásba belefért rengeteg filmes idézet, az irónia és az önirónia, kombinálva a film noir és más műfajok jegyeivel. Jó okkal bízik abban a rendező, hogy a zene (a korabeli slágerek eredetiben és feldolgozva meg eredeti filmezen Palya Bea, a Qualitons, Másik János, Kanada Káosz DJ, stb. közreműködésével) és ez a filmnyelv be kell hozza a fiatal moziba járó generációt. Érthető késztetés Vágvölgyi részéről: nagyjából akkor született, amikor ez a történet elindult. Generációs szemléletének egyik kellemesen meglepő megnyilvánulása a filmben a húszéves évfordulón a punkok támadása az angliai tévéstúdióban. Pompás kameók és epizódok színesítik a filmet, kezdve magán a rendezőn egészen Menyhárt Jenőig, aki a főhős corvinos parancsnokát formázza. Ritka magas színvonalú elsőfilmes alkotás, jól betárazott erkölcsi és szellemi munícióval.