Az Új Színházban Péterfy Gergely darabja, A vadászgörény valószínűleg megosztja majd a közönséget. A szerző tehetséges prózaíró, ez az első színpadi műve. A helyszín egy kocsma, valahol egy nagyváros szélén. Nyerőgép, kugli, aztán megérkezik a parabolaantenna is, tárulj világ! A falu és az összebuherált hétvégi házak határáról jönnek a törzsvendégek, akik itt is élnek az üveges sörök, pálinkák és a tévéből ellesett koktélreceptek között. Van egy pár, ahol nemcsak a férfi (Szabó Győző) iszik, de a nő is (Botos Éva), és akkor hangokat hall: árleszállítás a plazában vagy meggyilkolt stoppos lányok szelleme, egyre megy. A kocsma legszebb - talán mert egyetlen? - asszonyát mindenki el akarja csábítani, aztán persze nem történik semmi. A fiúja meg a teraszon a rossz élet és a jó terasz kapcsolatáról filozofál. Ez a Szabó Győző-monológ egyébként az előadás egyik legjobb pillanata. Van még börtönből hazatért halk szavú, kedves pszichopata (Növényi Norbert), akitől mindenki fél, szellemileg visszamaradt öccse, Sanyi (Vass György) számára azonban ő a világ egyetlen biztos pontja. Érkezik egy anyósába szerelmes tévészerelő (Almási Sándor), hogy a kocsmárosnak (Keresztes Sándor) elhozza a nagyvilág összes másodrendű cowboyfilmjét. És ott van a faszi (Galkó Balázs), aki bár tönkretette saját és környezete életét, ha megcsörren a nyerőgép, mégis úgy érzi, nyerésre áll. De tényleg minden rendben van a csillagok alatt?
Történet nincs, ebben a faluszéli kurta kocsmában nincs mit elmesélni. Elrontott életek, ki nem mondott vágyak, indulattá durvult érzelmek sorakoznak a csehó színpadán. Bár Péterfy szövegének nem a párbeszédesség az erőssége, mégis drámai feszültséget hoz létre a figurák környezetének szűkössége és meg nem élt életük vágyai között. Mintha nem az lenne a fontos, amit két színész beszél egymással, hanem amit az egyes szereplők kimondanak, illetve amit maguk elől is elhallgatnak. S közben ülnek egy bádogasztalnál, mintha együtt lennének. Kár, hogy Bezerédi Zoltán rendezése nem bízott eléggé benne, hogy A vadászgörény önmagában is megállja a helyét. Az indokolatlanul sok poén nem csupán zavaró volt, de kimondottan a darab ellen dolgozott. Péterfy humora önmagában is elég lett volna, legyen szó megbocsátó mosolyról vagy térdet csapkodó röhögésről. Éppen ezért a visszafogott játékú színészek inkább otthonosan mozogtak a darabban (Nagy Mari, Galkó Balázs, Növényi Norbert), mint azok, akikre harsányabb szerep jutott.
Mert ebben a nevetésben az a megrázó, hogy nem válik el a sírástól. Ám a szíve mélyén repülni akar mindenki, túl ezen a mai kocsmán, úszni az égben, menyasszonnyal, vőlegénnyel, mint egy eltorzított Chagall-kép: ha kecske nincs, legalább vadászgörény legyen.
