Most mondhatnám, hogy az Adéle életének magyar párfilmje érkezett meg, csak most fiúkkal, s talán igazam is lenne némiképp, de csak némiképp. Császi Ádám alkotása csupán annyiban hasonlít a cannes-i fesztivál aranypálmás mozijára, hogy nagy hangsúlyt fektet a szerelem megjelenítésére. Teret és időt hagy a vágy megszületésére és kibontakozására, a test felfedezésére. És ugyanarról is beszél okosan, higgadtan: mindez természetes, a boldogság útjai kifürkészhetetlenek ugyan, de mindenki csak a saját útvesztőjét járhatja be. És ugyanúgy van féltékenység, hogy nem tudunk dönteni két szerelem között, s mire mégis, csakis a rosszat választjuk.
Igazából nincs ebben semmi új, láttuk ezt már nyersebben és artisztikusabban is, legtöbbször kerek történet mögé rejtve, mint például az Oscarral is elismert, Túl a barátságon című példázatban. Császi filmje talán annyiban új, hogy nem érdekli a parabola, nem beszél rébuszokban, szinte a történet is csak azért van, hogy legyen az érzéseknek valamiféle támfaluk, ne dőljenek egyenesen a nézőre.
De persze dőlnek enélkül is, mert van idő mindent megfigyelni, a történet egyszerű és kristálytiszta, nagy csöndek és okos lassúság figyelmeztet, hogy itt most sem a párizsi, sem az álomgyári módi nem segít a hőseinken. Ez itt a Viharsarok, itt nincsenek hősök, legfennebb túlélők, akik már évtizedek, de talán századok óta élik túl a semmit, és ha van egyáltalán itt heroizmus, akkor ez lehet az, nyelni a port évekig, és úgy érezni, van és lehet változás.
Hát nincs. Pedig Szabolcs (a visszafogottságában is remek Sütő András Miklós) épp a tutiból jön haza, Berlinben focizik, egy idő után komoly csapatok vinnék el, lenne jövő, pénz, biztonság. Ám ő nem akarja az apja által megálmodott életet élni, inkább a nagyapja lepusztult házát hozná rendbe, méhészkedne, ott lelne békére, ahol nem lehet.
Nem lehet, mert Áronban (a film ékköve, Varga Ádám) lelne társra, akinek barátnője, majdhogynem haldokló anyja és mozdíthatatlan élete van. És igen, épp ettől lesz más alkotás ez, mint Abdellatif Kechiche redundáns, olykor szépelgő filmje. Hogy az igen erős érzés (szerelem) mellé hozzácsap egy másikat, a szégyent. Hogy ezt így nem lehet. De akkor hogyan másképp? Maradjon a becsület, és vesszen el a vágy, de hát anélkül meg mire megy az ember?
Mondom, van időnk végiggondolni mindent, itt nem kapkodnak el semmit, Rév Marcell kamerája hol közömbösen, hol a maga líraiságával követi az eseményeket, miatta értjük azt is, hogy miért maradna Szabolcs, és azt is, hogy miért nem lehet ennek jó a vége. Mert ezt szinte már az első fél óra után érezni, olyan, mintha maga Csehov tenné ki a pisztolyt az asztalra, és várná, hogy eldördüljön.
És ezt a néző el is fogadja, maga is úgy érzi, hogy nem nagyon lehet innen másként menekülni, ha menekülés ez egyáltalán. Egyre inkább átérzi, amit Camus mond, hogy minden szép táj eredendően tagadja az embert, az emberi létet, az emberit. És hogy itt csak úgy lehet élni, ahogy azt elfogadják. Ezen a szűk pallón kell végigmennie mindenkinek, s ha leesik, akkor ott hagyják.
Nem érzelgős film a Viharsarok, még csak azt sem mondanám, hogy mellbe vág, csak lesz tőle egy furcsa íz az ember szájában, amit nem tud és nem is akar kiköpni. Csak forgatja ezt a keserű sós valamit, és megpróbál azzal elütni mindent, hogy hát ilyen az élet. Van, akinek Párizs könnyeket hoz, tartósnak látszó szívzűrt, másnak viszont a létezése törik ketté. Történhetne fordítva is, de nem történik. Nincs narrátor, aki levonhatná a viharsarki tanulságokat. Nem tudjuk szeretni az előttünk elvonuló sorsokat, embereket, de gyűlölni se. Megértjük őket. S talán ez a legnagyobb büntetés.
