Nem az a kérdés, szabad-e elküldeni az Amerikai Egyesült Államok hivatalban lévő elnökét a picsába (miért ne szabadna), hanem az, hogy elégséges-e mozgóképes tartalomnak egy hirtelen felindulásból felszakadt "fuck the president!". Kimberly Pierce-nek közel két órája van, hogy lélektanilag aládúcoljon a mondott felszólításnak, amely egy Irakból hazatért rendes amerikai szájából hangzik el (méghozzá elöljárói fülek hallatára). A mondandó szempontjából aligha elhanyagolható, hogy épp egy kitüntetéssel és kolbásszal várt jó katona ragadtatja magát e karrierromboló kifakadásra, hiszen így, csakis így hatásos igazán a publicisztikai természetű filmcsinálás: lám, a hadsereg, ez a cinikus gépezet a saját legjobbjait is kész ledarálni a háborús biznisz érdekében. Vigyázat, jövendőbeli önkéntesek: mielőtt írásban is szerződnétek Sam bácsival, érdemes elolvasni az apró betűs kitételeket, mert azok egyike épp azt taglalja, hogy a szolgálati idő elnöki rendeletre bármikor hosszabbítható. Már épp visszaszoknál - így a film - az otthon melegébe, de a sereg még a poszttraumatikus tüneteknél is hamarább utánad nyúl; hát, ennyit az ünnepélyes keretek közt kitűzött Bíbor szívekről, a hazafias vállon veregetésekről. Pierce filmje, miközben Bushnak szól be, olyan mélyeket hajlong Michael Moore lovas szobra előtt, hogy már-már elhisszük neki: a neves rendezőnő soha nem is hallott utóbbi munkásságáról. Mert különben miért is tört volna olyan babérokra, amelyeket jóval kifinomultabb demagógok már mind egy szálig learattak...
