A nyár legnagyobb sikere érkezett el a hazai mozikba, méghozzá negyven fölötti kópiamennyiséggel, azaz budapesti és vidéki egyidejű bemutatóval. A Karib-tenger kalózai 2. részének amerikai premierje megdöntötte az első hétvégi vetítés bevételi rekordját, olyan legendákat maga mögé utasítva, mint a Csillagok háborúja vagy a Titanic. Ha csak a fele igaz az önreklámnak is felfogható adatoknak, Gore Verbinski darabja, A holtak kincse alcímet viselő kalóztörténet jótékony hatással lehet a moziiparra, s az elhúzódó apályt dagállyá változtathatja. Ekkora közönségsikert nem lehet véletlenül elérni, s abban reménykedtünk a vetítés előtt, hogy a titok nyitja csupán annyi, hogy nagy szakmai tudással elkészített, könnyed szórakozásban lesz részünk. Helyette csak jött a víz, s néha úgy éreztük, már a szánkig ér...
A Karib tenger kalózai 2.-t kezdetnek és végnek egyaránt nézhetjük. Bízzunk benne, hogy az utóbbiról van szó, s a siker a hattyúdalnak szól. Több mint harminc éve újította meg a populáris mozit Steven Spielberg, s körülbelül ennyi az az időszak, amit nyelvészek szinkronitásnak neveznek, amikor még két generáció megérti egymást. Spielberg látvánnyá tette a mozit, a feszültségkeltés és -oldás mérnöki pontosságú rendszerét dolgozta ki, feszes dramaturgiát teremtett, és nagyon tudott mesélni. Új munkamódszerrel készített filmet: az íróasztalnál kell sokat dolgozni, mert az olcsóbb, a forgatás már technikai kérdés. A harminc év során a kristálytiszta felépítésű Cápából mindig rossz pillanatban felbukkanó tengeri szörnyek lettek, az Indiana Jones trilógiából néhány geg átvétele és összevissza futkosás, az E. T.-ből vagy a kevésbé sikeres dinoszauruszfilmekből pedig maszkmesteri mutatványok. Verbinski alkotása még beszélget a spielbergi hagyománnyal, de a dialógus már csak a felszínt, a látványt érinti.
Nem számít kuriózumnak, de még megélhetési bűnözésnek sem, hogy valaki elkészíti egy történet folytatását vagy annak újabb epizódját. Arra is volt már példa a filmtörténetben, hogy a második vagy harmadik rész jobb és sikeresebb lett, mint a nyitófilm. De azért vannak udvariassági formulák. Illik minden epizódban bemutatni a szereplőket, már csak a remélt új nézők kedvéért is. Sete-suta módon teszi meg ezt a rendező. Két fiatal, Will Turner (Orlando Bloom jellegtelen alakításában) és Elizabeth Swann (Keira Knightley nem tudja, hisztérika vagy hősnő) szeretne összeházasodni, de inkább halálra ítéli őket a helyi kormányzó, mert az előző részben kiszabadították Jack Sparrow (Johnny Deep félmeleg, félidióta, félalkoholista szerepformálásában) kalózkapitányt. Csak akkor másítják meg az ítéletet, ha megszerzik az említett kalóztól a tengeri tájolót. A két fiatal, némi időeltolódással, a tájoló és Sparrow nyomába ered. Közben a kalózkapitány a bolygó hollandi mítoszának fogyasztásra szánt változatával küszködik. A nem túlságosan meggyőző felütés után egymással semmiféle kapcsolatban nem álló jelenetek sora következik, a főszereplők hol feltűnnek, hol egyszerűen kifutnak a képből, a mellékszereplőkről nem is beszélve. Annyit azért el kell ismernünk, hogy néhány, a történet szempontjából szervetlen ötlet szellemes, még egy Spielberg-filmbe is bekerülhetne. Ám az egész mozidarab szakmai színvonaláról mégiscsak az árulkodik, hogy a Karib-tenger mindvégig nagyméretű úszómedencének tűnik, bárhonnan fényképezi is Dariusz Wolski. Ennyi víz pedig ne vesszen kárba, tavasszal mutatják be az újabb epizódot.
Ha egy korszak végének nézzük a Karib-tenger kalózait, akkor annyit regisztrálhatunk, hogy kifulladt az egykori új-Hollywood; a látvány, amit a fenegyerekek eszköznek gondoltak, mára cél lett. A siker azonban felveti a nyitány lehetőségét is. Új nézői generáció született, amelyiknek nincs szüksége már sem az összefüggő történetre, sem a cselekedetek motivációjára, sem olyan hősökre, akikkel azonosulni lehet, csak képre, képre, képre. A Karib-tenger kalózai második részét ennek szellemében már szinkronizálták is.
