Gróf Bánffy Miklós: Emlékeimből

És következtek vihar nélküli, de könyörtelen idők!”

„Azon a tündöklő papírtáblán Ferencz József halálhíre állott. Mindenki tudta, hogy igaz, és mégis el nem hihetően hangzott. Csak erőszakkal lehetett elképzelni, hogy az, akinek trónra léptére még a legöregebb emberek sem emlékeztek, az, aki majdnem azonossá lett a magyar királyság és az Osztrák–Magyar Monarchia fogalmával, aki legtöbb ember előtt már nem is élő és halandó embernek, hanem el nem múló szimbólumnak látszott, hogy az nincs többé. Erőszakosan kellett levonni a gyászhír következményét, azt, hogy mától fogva új uralkodó van, alig ismert fiatalember – nem többé az az öreg, mindenki előtt ismert, és mégis mindig rejtélyes nagyúr, kit mindenki valami örökkévaló és soha meg nem változó legfőbb hatalomnak tudott. Annak a hírnek hallatára, amely pedig az emberi egyenlőség örök törvényét igazolta, majdnem csodálkozás vett erőt az embereken, akár a természet mindennapi rendje változott volna meg.”

Gróf Bánffy Miklós író, grafikus, intendáns, külügyminiszter 1932-ben írt visszaemlékezése az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában jelent meg először Kolozsváron. Az emberöltőnyi idő ellenére a kitűnő memoár mit sem vesztett aktualitásából, a szerző éles, tűpontos megjegyzései, meglátásai, krónikás kiszólásainak valóságtartalmai ma sem kérdésesek az olvasó utókor számára. Bánffy született mesélő, jegyezték fel róla, lenyűgözőek a leírásai, csodálatos emlékképekbe sűríti a korszak eseményeit, miközben remek politikai és erkölcsi éleslátásról tesz tanúbizonyságot. Az Emlékeimből a világháború és a Monarchia krónikája, az 1916-os koronázás szürreális pillanatainak megörökítése, a Károlyi-féle hatalom és a forradalom kaotikus mindennapjainak bemutatásán túl Bánffy részletesen beszámol politikai szerepéről, küldetéséről, valamint a Tanácsköztársaság Európában félelmet keltő megjelenéséről, hiszen az összeomló Monarchia romjain létrejövő bolsevik hatalomban a Nyugat nemcsak saját magát féltette Oroszország befolyásától, hanem az új nemzetállamokat is. És miközben Bánffy és az emigráció politikusai lobbiznak a magyarságért, mentenék, amit még lehet, a nyugati diplomácia titkos köreiben már rajzolják Kelet-Közép-Európa új térképét, s a népek tengere elönti Budapestet.

Az új kiadás jegyzetelve, névmutatóval és képmelléklettel jelenik meg.

Gróf Bánffy Miklós: Huszonöt év

Drámai idők következtek…”

Gróf Bánffy Miklós író, grafikus, intendáns, külügyminiszter 1945-ben írt visszaemlékezése egyszerre tényfeltáró dokumentum és emlékirat, melynek középpontjában a Horthy-rendszer első évtizede áll. Ugyan az eredeti írói szándék nem valósult meg maradéktalanul, hogy tudniillik a második világháború tragédiájáig tartó időszakot kívánja rögzíteni, az írásmű páratlanul izgalmas emlékezet-történet és (kül)politikai helyzetelemzés a Trianont követő időszakról, valamint az Erdélyt érintő kérdésekről. Bánffy ugyanis már 1923-ban kereste a lehetőséget a hazatelepülésre. („Fájdalmas volt, de ebbe a fájdalomba öröm is vegyült. Először akkor láttam viszont gyönyörű otthonomat, Bonchidát. Minden még úgy volt, ahogyan otthagytam utoljára 1918-ban. Erdélyi látogatásom erősen hatott reám. Ottlétem alatt először villant meg bennem az a gondolat, hogy végleg visszajöjjek szülőföldemre, és távol minden politikától, újra irodalmi munkába fogjak.”) Végül 1926-ban ténylegesen hazatért Bonchidára és Kolozsvárra – egy másik országba. Ahogy írja, belejátszott ebbe az a lassacskán elharapózódó szellemi tespedés, amit ő a politikán kívülről már ekkor észrevett. És ezzel meg is szakad a diárium, az utolsó fejezet már nem is gépiratos, csak a ceruzával írt kézírásos lapok maradtak fenn. Ennek ellenére az elkészült memoár lebilincselő olvasmány, hiteles forrás a történelem iránt érdeklődőknek, és egyáltalán: a könyv mindazok számára remek időutazást nyújt, akik az arisztokrácia, Erdély, a Bethlen-korszak és a két világháború közötti Európa történetében kevésbé jártasak.

„Éppen huszonöt éve most, hogy Magyarország Trianonban aláírta a reáparancsolt békét. Azt a békét, ami háborús bűnösként állítja oda a magyarságot, pedig háborút akkor sem akart nálunk senki, és akkor is ugyanúgy ragadtak meg idegen erők, vittek minket harcba, romlásba, pusztulásba, ahogy most, húsz esztendővel később.”

Az új kiadás utószóval, jegyzetekkel, névmutatóval és képmelléklettel jelenik meg.

Gróf Bánffy Miklós: A külkereskedelmi politika eszközei

„Régen ez a rend védte meg az országot török, német, tatár ellen...”

Kultúrtörténeti szenzáció gróf Bánffy Miklós első, nagyobb lélegzetű műve, mely jószerivel az ismeretlenség homályában maradt az eltelt több mint száz év alatt. Benne a közéleti Bánffy jelenik meg, s történik mindez 1902-ben, nem sokkal azután, hogy a szerző befejezi jogi tanulmányait Kolozsváron, illetve Budapesten és Berlinben.

„Magyar nyelven a külkereskedelmi politika céljai és fegyvereiről, azok alkalmazásáról nem ismerek egy oly eredeti művet sem, mely a nemzetgazdasági rendszabások e teréről valamennyire is teljes képet nyújtana, fordításban is csak egyet, Schraut művét, melyet ifj. Emich Gusztáv fordított le németből. Ám ezen munka, mely különben sok tekintetben elavult, csakis a szerződésekkel és azok intézkedéseivel foglalkozik, és egyáltalán figyelmen kívül hagyja az állami akarat azon rendszabásait, melyek nem szerződések útján és értelmében foganatosíttattak. Márpedig a külkereskedelmi intézkedések között az autonóm eredetűek bizonnyal igen nagy fontossággal bírnak, s azok ismerete nélkül a nyújtandó kép hiányos volna.”

Bánffy a munkát kézikönyvnek szánta azoknak, akik a külkereskedelem terén tevékenykednek, illetve annak kérdései iránt érdeklődnek, s a nemzetgazdaság egészének összefüggéseiről az érdeklődő olvasó nehezen juthatott megfelelő információk birtokába. Mint ilyen, ez a mű az első magyar nyelvű összefoglalás. S hogy szükség volt-e erre? Természetesen. Mert a polgárosodás útjának korlátai már ekkor fennálltak, a Monarchia társadalmi berendezkedése egyedi fejlődési utat mutatott, ahogy erről később, három évtized múlva sokszorosan értekezik Márai Sándor is. De a közteher és a társadalmi szerepvállalás a gazdasági háttérrel bírók számára elengedhetetlen, mert mindenki, ahogy írja, saját érdekét is előmozdítja ezáltal. És midőn tesz a humanizmusért, a honszeretetért is cselekszik.

A száz éve magánkiadásban megjelent ismeretterjesztő munka, ez a különleges Monarchia-portré jegyzetekkel, utószóval, tárgymutatóval és képmelléklettel jelenik meg.

Gróf Batthyány Tivadar: Beszámolóm

...csak azt írom meg, ami velem történt...”

Németújvári gróf Batthyány Tivadar miniszter, az őszirózsás forradalom után a Károlyi Mihály-kormány belügyminisztere 1918 decemberéig. Emlékirata, vagy ahogy ő nevezi, beszámolója az időszak legteljesebb krónikája, hiszen a szerzője nemcsak követője, megfigyelője volt e súlyos évtizedek eseményeinek, hanem számos ponton résztvevője is egyik-másik történelmi mozzanatnak. Ugyanakkor arról sem feledkezik meg, hogy a kétpólusú rendszer, az Osztrák–Magyar Monarchia belső felépítésének mily hátrányai adódtak, illetve keletkeztek a 20. század elejétől forrongó Kelet-Közép-Európában, s vajon voltak-e alternatívák az ismert konfliktusok idején: az obstrukciós politikában, a háború kitörése kapcsán, a nemzetiségi politikánk vonatkozásában, a külpolitika kuszaságában, és egyáltalán akkor, amikor a monolit birodalom 1916-ban császár nélkül marad.

„Évek hosszú során át tagja, sőt egyik vezetője voltam a függetlenségi és 48-as pártnak. Ennek a pártnak, amint tudjuk, két szárnya volt; én mindig az ún. radikálisabb szárnyhoz tartoztam, ahhoz a szárnyhoz, amely a nemzet függetlenségi törekvéseit mint komoly realitást fogta fel, és a nagy nemzeti célt egybekapcsolta a demokratikus és szociális haladás iránti törekvésekkel. Ennek a pártnak a többi pártokétól eltérő egészen önálló külpolitikája volt. Ellenese volt a német császári hatalommal való szoros szövetségnek, mert belátta, hogy a német expanzív, imperialista törekvések előbb-utóbb súlyos bonyodalmakat idéznek elő, és a szoros szövetségnél fogva nekünk ezekbe a bonyodalmakba, amelyekhez semmi közünk sincs, bele kell keverednünk. A magyar kormányok hatalmuk teljes súlyával mindig ez ellen a frakció ellen fordultak. A híres magyarországi választási technika minden eszközét igénybe vették, hogy ennek az iránynak (amely a törzs-magyar népnél nagy népszerűségnek örvendett) a képviselői minél kisebb számban kerüljenek be a törvényhozás termébe. A nagynémet patrónus előtt tudniillik azt kellett dokumentálni, hogy ez a németellenes irányzat a magyar közvéleménynek csak egy csekély, számba nem veendő töredékét képviseli. A háború alatt ez a szigor csak fokozódott. A magyar kormány ugyanis a nemzet létét egyetlenegy kockára tette fel: a győzelem kockájára. Arra nem akart, vagy tán inkább nem mert gondolni, hogy mi történik ezzel a nemzettel, ha a háború kockája balra fordul. Ezért azután nemcsak a béketörekvéseknek minden megnyilvánulását fojtotta el, hanem megakadályozott minden olyan akciót, amely demokratikus és szociális irányban komoly haladást jelentett volna! Ez óriási hiba volt. Mert ennek tulajdonítandó, hogy a háború elvesztése a magyar nemzetet teljesen készületlenül találta.”

Páratlan értékű és míves olvasmány Batthyány kortörténeti panorámaképe, mely kilencven évvel ezelőtt csupán szerzői változatban jelent meg. Ezúttal jegyzetekkel, névmutatóval, képmelléklettel lép ki a nagy nyilvánosság elé mint első rendes kiadás.

Gali Máté: Berzeviczy Albert. A márványarcú miniszter

A magyar kultúrélet „grand old man”-je.

Az egyik legrégebbi – a 13. századból eredeztetett – magyar nemesi családból származó berzevicei és kakaslomnici Berzeviczy Albert a 19–20. századi magyar történelem egyik méltánytalanul elfeledett alakja. A dualizmus időszakában három évtizedet felölelő parlamenti pályafutása alatt a ’67-es közjogi alapon álló kormánypártok tagjaként foglalt helyet az országgyűlésben, ahol kultuszminiszterként (1903–1905) és képviselőházi elnökként (1910–1911) a politikai élet főszereplői közé tartozott. Mindezeken túl a századfordulón, a magyar sport hőskorában, aktív sportvezetői tevékenységet is folytatott: 1895-ben például alapító elnöke lett a Magyar Olimpiai Bizottságnak.

A Horthy-korszakban továbbra is találkozhatunk nevével a politikában – hiszen felsőházi tag (1927–1936), illetve az Interparlamentáris Unió Magyar Nemzeti Csoportjának elnöke (1921–1934) is volt –, ám ekkor már elsősorban történetírói és tudományszervezői területen jeleskedett. 1922 és 1937 között négykötetes monográfiát tett közzé a neoabszolutizmus időszakáról, míg a Kisfaludy Társaságnak 1923 és 1936 között, a Magyar Tudományos Akadémiának pedig 1905-től 1936-ban bekövetkezett haláláig volt az elnöke. Bár korának politikai, művészeti, tudományos és tudománypolitikai szempontból is fontos alakja volt, életéről és munkásságról napjainkig egyetlen átfogó és szakszerű könyv sem készült.

Berzeviczy Albert 48 kiadvány szerzője és 3 társszerzője volt. Több mint 70 magyar, német, angol, olasz lapba írt. 1930-ban Magyar Corvin-lánc kitüntetésben részesült.

A jegyzetekkel, névmutatóval és képmelléklettel kiegészített könyv méltó emléket állít kora egyik legnagyobb kultúrpolitikusának.