Cindy Van Acker fiatal táncos volt, amikor elektrostimulációs kezelésre küldte el orvosa. Több mint tíz év elteltével hirtelen eszébe jutott akarata ellenére mozgó testének élménye, s ez termékenyen hatott koreográfusi fantáziájára. Ma talán Cindy Van Acker az egyetlen koreográfus, aki elektromos stimulációk által gerjesztett mozgásokkal dolgozik.
Akárcsak a Corps 00:00-ban Cindy Van Acker a Balk 00:49 szólókoreográfiában is elektromos stimulátorokat köt testére, amelyek önkéntelen összehúzódásokat és csavarodásokat okoznak, mintegy rövidre zárva mozdulatait. Van Ackernél a technológia alkalmazása nem tudományos szándékú, és még csak nem is mozgás tökéletesítését tűzik ki célul. Ellenkezőleg: ezek a mesterséges stimulációk a test önnön deformálódásának megmutatására szolgálnak. Valami, ami legyőzi a testet, ami azt sugallja, hogy a test nem korlátozódik önnön formájára, hogy fizikai határai nem zárják le. "Szeretném, ha a testem erősebb lenne, mint én magam, és megmutatkozna benne egyfajta öröktől létező, ősi öntudat, amelyeket megszokásaink és az a valami, amit fizikai korlátoknak szoktunk nevezni, nem engednek felszínre törni."
Az élő testre rátelepszenek az elektromos stimulációk által gerjesztett mozdulatok. Mintha ugyanaz a test két koreográfiát táncolna: az egyik koreográfiát a gép diktálja, a másikat pedig a koreográfus által megírt partitúra. Valamiféle lebegő, körvonalak nélküli test áll előttünk: egy valós test és saját fantomja. Az organikus, térbeli, lineárisan megrajzolható test képét megzavarja az immár nem látható, sokkal inkább érzéklehető, virtuális, az akarat által nem befolyásolható testé. A technológia csak arra szolgál, hogy megláthassuk ezt a fantomtestet; ez a tánc megmutatja a valós, emberi test "elégtelenségét", amelyről sokszor nem akarunk tudomást venni - amint ezt a virtuozitás iránti múlhatatlan vágyunk is bizonyítja a klasszikus táncban -, vagy megpróbálunk szembeszállni vele - elég ha Merce Cunningham fantazmagóriáira gondolunk, amelyek egy számítógépes program segítségével valós emberi mozdulatokból hoztak létre az emberi test által kivitelezhetetlen mozgást.
A Balk 00:49 teljes figyelmet követel a nézőtől. A táncos gyakorlatilag végig a földön táncol.
"Egyszer sem sikerül felállnom - mondja a táncos-koreográfus -, ami azonban elképesztően gazdag koreográfiai világra nyitotta rá a szemem."
Az előadás egy elképesztő, kristálytiszta előjátékkal veszi kezdetét, ahol a végletekig fokozott lassúság közel negyedórányi ideje egészen átformál bennünket és időérzékünket. A színpadon mint egy érzéki virág, egy a hátán fekvő fehér test, kitárt karokkal, amely lassítva, mintegy észrevétlenül megmozdul és az ágyéka körül forogni kezd. Eközben a test villanásnyi időre elektromos impulzusokat kap. Izmok összerándulását láthatjuk a teljesen ellazult testen. Öntudatlan rángások vezetnek a szinte folyékony halmazállapotú test görcsös megszilárdulásaihoz. A hatás szürreális.
Cindy van Acker olyan mozdulatok után kutat, amelyek a személyen túl léteznek. Nem az eredetiség iránti vágy hajtja. "Táncolni nem más, mint olyan előadásokat készíteni, hogy feltehessek magamnak valami módon számomra alapvető kérdéseket az ember szabadságáról, önállóságáról, függetlenségéről. Ha nem a táncban tenném fel ezeket a kérdéseket, feltenném őket másként."
2007. augusztusában a IV. Pannonhalmi Művészeti Fesztiválon láthatta először a magyar közönség.
A(z) Trafó előadása
Hozzászólások