Sam Mendestől megszokhattuk, hogy a leghétköznapibb emberekbe rúg bele a legszívesebben. A szomszéd család, házaspár szépnek látszó, de valójában lassan romokban heverő valóságára tapint rá leggyakrabban és legügyesebben. A Továbbállók is ezt a vonalat igyekszik követni, az Amerikai szépségnél és A szabadság útjainál azért kisebb sikerrel. Mintha két fél film közül nem tudná, melyiket fejezze be.
Járt utat járatlanra cserélni nem túl biztonságos dolog. Lehet, ez nemcsak az eddig jól működő Thomas Newman zenékre érthető. Alexi Murdoch egyébként sem rossz. Viszont szuper. Bár lehet, nem is a biztonság volt a célja sosem, és ez esetben sem a filmalkotónak, aki vászonra szeretné vinni a fiatal pár kettesben eltöltött életének utolsó néhány hónapját. Talán az alkotók is útjukat keresik? Burt és Verona, harmincas éveiben járó pár, ugyanis első gyerekük születése előtt nem sokkal tudják meg: a férfi szülei - akik miatt, segítségükre várva a közelbe költöztek - Európába mennek. Burt és Verona utazása ekkor kezdődik.
Több helyszínen és az ott lakó rokonok, barátok mentalitásán keresztül jutnak el végül önmagukhoz. Vagyis haza. Phoenix, Tucson, Madison, Montreal, Florida, végül a megnevezetlen, mégis békés és harmonikus Otthon. Benne mindig egy-egy ismerős, egy valaki, akivel talán könnyebb lesz az élet, akire támaszkodni remélnek. Ezen szereplők azok a típikusan Mendesre jellemző eszközök: a kőbunkó phoenixi bevásárlóközpontos amerikai család, a súlyosan gazdag, ám kicsit hűvös testvér vagy éppen a kontinuum elvbe enyhén belezavarodott hippiszerű unokatestvér. Amiben persze erős a rendező, jelen esetben éppen abban gyenge a film. A csak epizódszerepet kapó karakterek mentén nem kaptunk igazán komoly képet ezekről a beteges(nek szánt) életvitelekről. Sok félbehagyott történet és személyiség, amit lehet, néznénk még.
Eközben mondjuk megy még egy fél film. A már említett útkeresés. A fiatalok - akik Mendes eddigi karaktereivel ellentétben végig megmaradnak makulátlannak - roadmovie-ja igazi hazatérés. Konsztantinosz Kavafisz verse jut eszembe az örök útkereső Odüsszeuszról: "Csak minden gondolatod Ithaka legyen; / végső célod, hogy egyszer oda juss, / de ne siess az úttal semmiképp. / Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út, / hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten, / az út aratásával gazdagon". Burt és Verona mindenhol valami mást lát, mint amilyenek ők maguk. Hányszor érzi mindenki, hogy ami körülötte van, az nem az igazi, az nem ő maga. Tapasztalok, hogy aztán idegenül érezzem magam a világban, mert az a valaki vagy valami, ami az utamat keresztezi, nem fér bele az általam alkotott képbe. De azért keresem, sőt, addig keresem, amíg nem találom azt a szegletet, azt a sarkát a világnak, ami az enyém. Ahol és ahogyan és akivel és amiért és ameddig élhetek. Vagy inkább élnem kell.
