Pontosan egy évvel ezelőtt indítottam ezt a blogot itt. Számokat, dátumokat nehéz megjegyeznem, de ez az ötvenkettedik üzenetem, hetenként írtam egyet. Mindig szerettem volna tudni, hogy kikhez jut el, a szerkesztőség azonban csak arról tud informálni, hogy hányan olvassák. Arról kevés a hír, hogy mit szóltak a mondandóimhoz. Biztató, hogy nagyon átkozódó leveleket nem kaptam. Az is. hogy nem adódtak cenzurális nehézségeim, a szerkesztő értékelte, néha élvezte a szövegeimet, s vette a fáradságot, hogy ezt közölje velem.
Amiatt szálltam be a mókuskerékbe önként és dalolva, mert egész életemben fontosnak éreztem, hogy amit tudok, és talán mások is hasznát vehetik, azt átadjam.
Egy év rövid idő ahhoz, hogy az ember megváltozzék, Ám ahhoz elegendő, hogy az óbolygó gyökeres átalakuláson menjen keresztül. Tavaly ilyenkor nem volt ennyire hideg, de a mostaninál durvábban tombolt a covid-járvány, az egész világ bezárkózott. Most újra meredeken emelkedik a fertőzést elkapók száma, csakhogy már annyira hozzászoktunk, hogy kevés a korlátozás, pánik sincs. Van viszont háború Ukrajnában, és e szomszédos ország lakosságának majdnem a negyede menekülni kényszerül, minimum hazájuk keleti részébe, maximum Lengyelországba, Romániába, Szlovákiába, Magyarországba. Negyvenmillióan éltek ott – idáig.
Kevés olyasmi történik az óbolygón, amire én ne számítanék, életkoromnak köszönhetően már rengeteg a tapasztalatom. De azt, hogy a világ Európának nevezett részén egy nagy ország se szó, se beszéd, háborút indítson egy szomszédja ellen, erre rémálmaimban sem gondoltam. Tudom, az említett tájékon rengeteg a régi sérelem, a második világháborút lezáró úgynevezett békeszerződések által elcsatolt terület. (V. ö.: Trianon.) Úgy képzeltem, mostanára minden felelős vezetőnek benőtt a feje és a szíve lágya, elfogadták, hogy kialakult egy status quo, amit érdemes tiszteletben tartani, közös biztonságunk érdekében. Ehelyett igazán korszerű fegyverekkel lövik egymás a felek, sok a civil áldozat, s még nagyobb számban hullanak mindkét nemzet katonái. Ha megnézem a helyszínen készült videókat, elnémulok. Éjszakánként az elesettekkel, a kivégzettekkel, a megerőszakoltakkal álmodom, csatakosan riadok fel, körülbelül másfél óránként.
Ha ennyire kiborít minden, ami az óbolygón történik, elsősorban a hazámban és a környékén, akkor mi lesz velem? Rosszkedvem mélyítéséről rendszeresen gondoskodnak a napi hírek. Most például mit szólhatok ehhez:
Vlagyimir Putyin a távol-keleti Vosztocsnij űrrepülőtéren jelentette be, hogy Oroszország újraindítja Hold-programját Minderről az MTI tudósít. „Folytatjuk az új generációs szállítójármű és a nukleáris űrenergetikai technológiák létrehozását, amelyben nyilvánvalóan nagyon jó eredményeink és egyértelmű előnyeink vannak. Újraindítjuk a Hold-programot!” – mondta az orosz államfő. Hangsúlyozta, hogy Oroszország minden tervét meg fogja valósítani az űrszférában, annak ellenére, hogy kívülről megpróbálják akadályozni Na, ez azért már…
Azért hegyezzem a zabot idefenn a hidegben és a sötétségben, hogy bevárjam az oroszokat? Na neee. Ideje hazarepülnöm.
Szerencsére az én űrhajóm elől nem zártak le semmiféle repteret.
Amikor majd úgy megöregszem, hogy a hamut mamunak, a Holdat pedig Voltnak ejtem, megírom emlékirataimat az itt töltött időmről. Holdbéli krónikák? Nem jó, Ray Bradbury a Marsbéli krónikák-kal lelőtte ezt a poént. Mindegy, a cím ráér.
Ehelyütt búcsúzom tehát.
Vigyázzatok, Földlakók, s főleg ti, drága magyarok.
Rögtön jövök.
